Barnai Brigitta CJ nővér ezernyi mécsest gyújtott sokak lelkében élete során: itt az iskolában úgy, ahogy rendtársai között, majd a jeruzsálemi küldetése során, vagy az elmúlt, Veszprémben töltött években. A kórházban töltött idő kapcsán így fogalmazott hivatásáról: „…rájöttem, hogy nagyon sok ember csupán arra vágyik, hogy meghallgassák, hogy legyen, akinek elmondja a gondjait. Hogyha őszintén meg tudunk hallgatni valakit, és nem ötletelünk, nem tanácsokat adunk, hanem próbálunk jelen lenni számára és visszatükrözni, hogy ő miről beszél, hogy ő mire vágyik, hogy ő mit szeretne, ezen keresztül el tudjuk juttatni ahhoz, amit keres, és nagyon sokszor ott tényleg megmutatkozik a következő lépés. Ilyenkor az az ember is megsejti Isten tanítását, aki egyébként nem gyakorló hívő. Azt szoktam mondani, hogy én csak elültetem a kicsi magot, ami vagy kisarjad, vagy nem, pont, mint a természetben. De, ha megfogan és elkezd növekedni, és ezáltal teljesebb lehet a másik embernek az élete, akkor nyertünk.”

Őszinte gyászunk tehát hálával párosul, hogy ilyen tanárunk, kollégánk, példaképünk lehetett. Hisszük, hogy ő már megnyugvást talált Istennél, és onnan aktívkodik, közbenjár értünk, ahogy azt egész életében tette!

Barnai Brigitta nővér élete az „Alleluja!”, az utolsó három küzdelmes éve pedig a végtelen tűrés, lélekerő és a kifogyhatatlan derű bizonyítéka. „Ha vele együtt tűrünk, vele uralomra jutunk” - szól a feltámadási himnusz. Hiszem, hogy Brigitta nővér megmérettetett a dsidai „tükrös teremben”, majd „uralomra jutott”, és most már nem csak hiszi, hanem tapasztalja: „Isten szeret”.