A szó, ami a gyász érzése mellett most mégis sokkal kifejezőbb, Brigitta nővérhez méltóbb, az „Alleluja!”, az Isten felé áradó öröm és hála szava. Ezt visszhangozza az élete ma is bennünk. Sugárzott belőle az „Igen” Isten szeretetére. Rajta keresztül esélyt kaptunk kamaszként és felnőtt fejjel egyaránt, hogy azt is elhiggyük, megéljük, hogy Isten valóban szeret minket.
Nagyon nehéz a szomorúság és a hit örömének mezsgyéjén megfelelő mondatokat találni ilyenkor. Szerencse, hogy Dsida Jenő helyettünk is ír az emberi búcsúzás gyászáról és Isten találkozással kapcsolatos öröméről:
Az este bús, a szél irigy. Parányi mécs be szürke így.
Susog, beszél száz sírverem és messze egy tükrös terem.
Sok bánatunk, kevés derünk - angyal, vezess, gyerünk, gyerünk!
Forogni fog sok fürge kör, villogni fog ezer tükör.
Egy árva mécs, egy kis szavam: ezernyi mécs, ezer szavam.
Valami nagy, sötét keret... Az ember sír. Isten szeret.
Őszinte gyászunk tehát hálával párosul, hogy ilyen tanárunk, kollégánk, példaképünk lehetett. Hisszük, hogy ő már megnyugvást talált Istennél, és onnan aktívkodik, közbenjár értünk, ahogy azt egész életében tette!
Barnai Brigitta nővér élete az „Alleluja!”, az utolsó három küzdelmes éve pedig a végtelen tűrés, lélekerő és a kifogyhatatlan derű bizonyítéka. „Ha vele együtt tűrünk, vele uralomra jutunk” - szól a feltámadási himnusz. Hiszem, hogy Brigitta nővér megmérettetett a dsidai „tükrös teremben”, majd „uralomra jutott”, és most már nem csak hiszi, hanem tapasztalja: „Isten szeret”. |