Zarándoktábor

Tihany-Pannonhalma

2021. június 23-29.

Ez voltaképpen nem is tábor, hanem egy zarándoklat volt, amiről ha az alap információkat meg akarja tudni az ember, akkor azok megtalálhatók a honlapon: https://zarandoktabor.hu/utvonal/1/tihany-bakonybel-pannonhalma

Inkább írok a lényegről: Az Útról, amit a zarándok önmaga, a zarándoktársa és az Isten felé tesz meg ezalatt a néhány nap alatt.

Önmagunk megismerése életünk egyik nagy feladata. Egy ilyen zarándoklaton felgyorsulhat ez a folyamat. A csendszakaszokon egyedül haladtunk. Csak a gondolataink, érzéseink voltak velünk. Az egyik legmeghatározóbb élménye volt sokaknak. Idevág egy ötödikes visszajelző emailjének rövid idézete: „… nekem nagyon tetszett ez a zarándoklat, sokat fejlődtem lelkileg …” vagy egy másik: „Nagyon sok élményt, tapasztalatot és örömöt adott nekem ez a zarándoklat.”

„Sok osztálytársamat itt ismerhettem meg igazán.” – írja egy ötödikes. Történhet-e nagyobb csoda két ember között, minthogy megismerik egymást? Ebből fakadt aztán az, hogy elfogadták, ha a másik elfáradt és meg kellett állni, holott ő még bírta volna, vagy vitte a táskáját, mert látta, hogy azzal könnyít rajta. Látta, hogy elkeseredett a másik és akkor odalépett hozzá, hogy megvigasztalja. A csendszakaszokat olykor emmauszi beszélgetések váltották fel, ahol párban kellett meghatározott kérdések mentén beszélgetniük. Sokaknak még az egy óra sem volt elég… Nem tudom, milyen mértékegységben mérik a másik embertől való távolságot lélekben, de azok közt, akik részt vettek ezen a zarándoklaton karnyújtásnyira csökkent. Szépen szimbolizálta ezt a megérkezésünk a célba: Összekapaszkodva, kézen fogva tettük meg az utolsó métereket.

Ahogy Erika nővér reggeli úti áldásában fogalmazott: „Legyen az Úr előttetek, mögöttetek, fölöttetek és alattatok…”. És az Isten valóban jelen volt. Jelen volt akkor is, amikor épp a reggeli- vagy az esti imánkat tartottuk vagy amikor a nap témájáról gondolkodtunk. Ott volt, mikor az erdei kápolnánál énekeltünk vagy a határszéli keresztjeinél megemeltük a sapkáinkat és zarándokok módján köszöntöttük. Jelen volt a szerzetesek imádságainál, a tikkasztó hőségben és a sírásra görbülő szájban. Őt vittük magunkkal egy általunk barkácsolt keresztben, a nyakunkban logó pici kereszten, de leginkább a szívünkben. És jelen volt a szülők imádságaiban is.

Amikor a pannonhalmi bazilikában, a keresztelőkútnál, a Márk atya által megszentelt vízzel, egy kagylóból kiöntve mindenkit zarándok keresztségben részesítettem egy mondatot mondtam és kívánom mindazoknak, akik ezt olvassák:

Az Úr őrizzen meg téged jártadban, keltedben, mostantól fogva mindörökké! Ámen.

Hetyey György